Pisti
(Földi István)
Született:
1956. 3. 14., Mezőhegyes,
Meghalt: 2009. 4. 16., Budapest
Veled kezdtem 1982-ben és 27 év után gyorsan elvitt a súlyos betegséged, mert nem tudtad legyőzni hiába küzdöttél érte. A legcsodálatosabb társ voltál az életemben és iszonyatos üres lett az életem nélküled. A szívemben mindig ott leszel.
Csodálatos férj, apa és a szívem része voltál!
Szerető feleséged Brigi
"Annyira akartam élni,
A betegséget legyőzni,
Búcsúztam volna tőletek,
De erőm nem engedett,
Így búcsú nélkül szívetekben
Tovább élhetek."
"Elcsitult a szív, mely értünk dobogott,
Pihen a kéz. mely értünk dolgozott.
Számunkra Te sosem leszel halott,
Örökké élni fogsz, mint a csillagok"
"Pihenj, te drága szív,
már megszűntél dobogni.
Szerető jóságod nem tudjuk feledni,
Mert elfeledni Téged soha nem lehet.
Csak meg kell tanulnunk
ezután élni. Nélküled"
Halk csoszogás hangzik az éjben,
Egy asszony jár a temetőben.
Az éj leple alatt mintha bújkálna,
Kezében a gyász vörös virága.
A szél tündérei túrják ősz haját,
Míg halad e komor helyen át.
A Holdat eltakarják a felhők,
Akár a köd a szomszéd erdőt.
A sírkövek kérdőn néznek a nőre,
Ki csak egyre halad előre.
Sötét ruhája elrejti gazdáját,
E homályban senki sem lát.
Csak az asszony, ki egy sírt keres,
Abban nyugszik az elhunyt hitves.
Virágágya teljesen kihalt,
Díszei nem élték túl a vihart.
Halk zokogás hangzik egy halomtól,
Ez az ősz özvegytől szól.
Kebléhez emeli, s megcsókolja a gyász virágát,
S szépíti vele kedvese sírját.
Könnyeit a virágra hullatja,
Benne van lelke bánatja.
A cseppek, akár a kristály
Csillognak a Holdfényen át.
Mert igen, a Hold előbújt,
Legyőzte az égi háborút,
Hogy az özvegyet lássa,
S nézhesse élete társa.
Fentről figyel a férfi,
Nem akart ő meghalni,
Kérné neje bocsánatát,
Hogy korán itt hagyta párját.
Megérintené ősz haját,
Hallgatná szerelmes sóhaját,
A sírról levenné a virágot
S kezébe tenné a boldogságot.
Szólna hozzá: "Ne zokogj,
Rád én fentről vigyázok."
Az özvegy összerezzen,
Mintha hangot hallana e csendben.
Bús arcát a sírkőre hajtja,
Pár percre tán el is aludna,
Ahogy kedvesével tette,
Mikor még volt élet benne.
Visszagondol a múltra,
Az együtt töltött napokra,
Szerelmük mennyire éltette,
De most már csak a magány van vele.
Feláll az özvegy, indul haza,
Könnyes szemét lehunyja,
Álmában párját tán látja újra
S nem kell már a gyász virága.
Zúgnak a fák egy éjen át,
Látják a szelek a férfi sírját,
S a könnyektől csillogó gyász virágát...
|
 |