Erzsi mama
(Kósa Istvánné)
Született:
1949. 2. 20.,
Meghalt: 2007. 11. 30.
"Fejembe zúgott rossz sugallat,
A jó csak hallgatott s figyelt.
A rossz csak súgta: -Ne búcsúzz el...`
Az iskola vár, menni kell.
"Szia Mami!" - ennyire tellett.
Azóta is kísért a múlt,
Az órákon a jó hang nyugtat:
"Gyerek vagy, legyél tanult".
Kicsengettek, rohanok haza,
Nehezen telt az idő,
De nem bánom, ha hazaérek
Az ágyában ott lesz Ő!
Belépek, szüleim némák,
Szemem ágyára tekint.
Sajnos üres... Ő nincs többé...
Senkinek nem kívánom ezt a kínt!
...most itt állok sírja előtt,
Nevét olvasom megint.
Mondom bűnöm, s szinte látom
Ő csak mosolyog és legyint."
"Hogy beteg vagy, - üzenték,
de temérdek dolgom itt fogott,
halogatva a látogatást,
vártam a mentő holnapot.
Nem halhatsz meg, - ezt hittem én,
hisz örökké él, ki nagymama.
Ráncosnak láttam arcod mindig,
így ismert csak az unoka.
De jött a perc, a távirat,
hogy nagyanyám csendben itt hagyott,
s én döbbenve álltam a hírre,
tudva, mily nagyon várhatott.
Te a Halállal csatáztál,
én az Idővel vívtam egyre,
bocsásd meg nékem Nagyanyám,
hogy vesztettem én, e küzdelembe'". /Juhász Magda/
"...Nem ölelsz már magadhoz többé,
S öreg kezed nem simogat már, de
Én nem hullatok könnyeket, mama!
Újra kérlek, hogy ne haragudj rám,
De én inkább mosolygok!
Hogy reám így emlékezz,
Kicsi unokádra, kit karodon hordtál,
S kit felneveltél, drága nagymamám!"
"Sajnálom az utolsó percet, mert nem lehettem veled,
nem búcsúzhattam tőled, nem foghattam
a kezed,
nem mosolyoghattam rád, nem törölhettem le könnyeid,
nem csókolhattam homlokod, nem láthattam szemeid,
nem érezhettem simogatásod, nem hallhattam csengő szavad,
mert az utolsó perc, az utolsó perc az,
mely mindent elragad!" /Adamcsik Norbert/
|
 |