Ecseki mama-Ecseki tata
(Ecseki Ferencné Hruskó Piroska)
Született:
1928. 5. 20.,
Meghalt: 2010. 3. 27.
A gyertyák égjenek lelki békééjért!
Nyugodjon békében!
Harcolt, küzdött, sokat türt, némán szenvedett.
Súgják meg a csillagok üzenetünk... hogy szeretünk,
Mondják meg azt neki, hogy SOHASEM FELEDÜNK!
"Annyira akartam élni még,
A betegséget legyőzni,
Búcsúztam volna Tőletek,
de erőm nem engedett.
Igy búcsú nélkül szívetekben tovább élhetek!"
"Nem látom síró szemeitek, hulló könnyeitek.
Higgyétek el, nekem sem könnyebb!
Nem láthatom csillogó szemetek,
mit mikor még itt voltam veletek.
Nem érezhetem kezetek melegét,
mint, beteg ágyamnál, mikor még,
Foghattuk egymás kezét. - Nehéz.
Nehéz a kezem - leteszem.
Nehéz a szemem - lecsukom.
Megyek az úton, de ne sirassatok.
Földi életemből csak ennyi jutott.
Isten, minden embernek kimérte,
Kinek hol a kezdete, és hol a vége..."
A kép hallgat, az emlék mesél,
Emlék nélkül e kép semmit sem ér.
Ha ez a kép gyűrött lesz és kopott,
Akkor se felejtsd el, hogy voltam,
s talán vagyok...!
Csak néztünk, ahogy az ágyadban fekszel
Kezed kezünkbe nyugodott...
Szemed már csak merengett,
Sosem tudjuk meg mit látott...
Talán egy távoli csillagot?
Búcsúztál, csak akkor mi még nem hittük...
Tudtuk, hogy már nem tehetünk semmit.
Itt már kevés a szeretet...
A test feladta harcát
És a lélek szabadon repülhet...
Elindultál azon a magányos, utolsó úton,
Amely a felhők felé vezet,
Ahol a sóhajok csenddé szelídülnek
és megpihennek a fáradt szívek...
Elengedtük hát azt a kezet!
Hogy milyen volt Ő?
Különb mint, a többi,
százszor is, ezerszer is.
És mennyi jót tudott volna még tenni,
az ég is csak az ilyet szereti.
Az ablakon át, ha a csillagokra nézel,
Ő is ott van köztük, hidd el.
Kérte az időt, de az meg nem áll,
hitvány győzelmed ez:
Ostoba vagy Halál!
Az élők közül tán elviszed,
de a szívünkből ki nem tépheted!
És van itt egy fénykép,
amelyről most ugyanugy mosolyogsz ránk,
mint azelőtt....
Vagy mégsem? Néma a mosolyod is,
hiába kergetőznek játékos árnyak az arcodon.
Nem szólsz már, csak mosolyogsz némán ránk.
Soha többé nem szólsz már semmit...
Lélegzetemet visszafolytva nézzük a fényképedet,
lessük arcodat, a szemed, a szád...
Belesajdul a szivünk az érzésbe, annyira fáj,
hogy már mindig csak egy képről mosolyogsz ránk.
Hallkan beszélünk hozzád, aztán egyre hangosabban,
kérdezek, de nem jön válasz,- hát válaszolok is,
mit tehetnénk mást? Válaszolunk helyetted is
magunknak,felidézve hangodat, szavaidat.
Csak a jók mennek el,
ők hagynak el,
s mit Ők hoztak el,
Ők viszik el.
Ez nem tünik fel,
mig együtt vagyunk,
csak a jók ünnepén,
hol az égben vagyunk.
Miért mentél el?
miért hagytál el?
SZERETTÜNK TÉGED
távol vagy közel.
Csak a jók mennek el,
ő teljesit,
és a szivünk ugy fáj,
s a szánk visszahiv.
Uram fogadd be Őt,
a jók közül volt,
csak értünk élt,
a mindenünk volt!
Túl jó volt erre a világra...
Pótolhatatlan ember, kit soha el nem feledünk.
A legjobb feleség, a legjobb édesanya, legjobb nagymama, legjobb dédnagymama.
Emléke örökké szivünkben él tovább.
Angyalok vagyunk az ördög képében,
Majd ujjá születünk a föld méhében,
A félelmet a bátorság kapujába kisérem,
Ha beléptek, igérem ezeregy éj kitárul,
A végtelen elétek.
Megindulnak lassan a völgyek a hegyek,
Annyi rossz van még mit jóvá tehetek,
És mehetek előre, de mivé legyek,
Mikor már mindent elvettek,
Én maradok veletek és nevetek.
Minden érzés más, minden ember változik,
valami örök és valami csak távozik,
valami szép, olykor megható,
a lélek szava, mi felmutatható.
Az emléked szívünkben él, míg élünk,
Az emléked szívünkben él, el nem feledünk.
Tovább élsz, itt legbelül a szívünkben,
S ez elkisér egész életünkbe.
|
 |