Főni,Dzsekó
(Dzseki)
Született:
1998, Jászberény,
Meghalt: 2010. 9. 6., Jászberény
" Sírodon sziklavirágok,
Elvittél tőlem egy világot.."
Mit is mondhatnék...
Írhatnám róla,hogy a legjobb,a legokosabb,a legszebb,de nyilván minden gazdinak a saját állata az etalon.
Nos,ő egy igazi német úr volt,óriási szívvel,amibe belefért az egész világ.Az egyénisége már egészen pici korában megmutatkozott,ugyanis ő volt a kutyusok között az egyetlen,akinek sebes volt az orra a ketrectől,ahonnan mindig meg akart lépni.Az anyukája rendőr volt, akinél ez az alom nem jött túl jókor,így a kiskutyát pár ezer forintért vásároltuk meg,de ma is azt mondom,életünk legjobb vétele volt.
Egy hideg,téli napon találkoztunk először.Autóval hozták haza,ami nem igazán nyerte el tetszését,végig morgott,és tulajdonképpen később sem szerette meg az autós utazásokat,mert le kellett hajtania a füleit,hogy ülve elférjen az ülésen.Érdeklődve nézegetett minket,mi pedig őt,majd a beilleszkedését jelezve megette a másik kutyánk kajáját.Már az első este után megmutatta,hogy őt nem kell bezárnunk éjszakára sehová sem,mert nem áll szándékában megszökni.És ez így is volt.
Napról napra szebb lett,nőtt,okosodott,és bár mindig megtartott fél lépés távolságot (mint egy igazi úr), benne volt minden buliban.Labdázásból sosem ismert olyan szót,hogy elég,és a magatartására vonatkozó elveiről is azonnal megfeledkezett,ha megcsörrent a póráz,mert olyankor örömében majd' ledöntött minket a lábunkról. A tél beálltával érezte magát a legjobban, nem is értette,mi miért nem vagyunk kinn szívesen mínusz 5 fokban,szakadó hóesésben,mert hát ennél szebb a világon nincs.Nekem már lilult az orrom, ő viszont a hó tetején aludt hanyatt fekve,horkolva, ha pedig nem,akkor lökdösött,hogy gyúrjak neki hógolyót.
Sosem bántott más állatot,nála kisebbet,gyengébbet pláne. Bármit hoztunk is a házhoz -legyen az tengerimalac,csirke,macska-,mindennel úgy volt,hogy van hely bőven,elférünk. A többi állat is nagyon tisztelte őt, mert amikor az utolsó időkben orvost hívtunk hozzá,köré gyűlt mindenki,és csak nézték,hogy mi a baj.Neki mindegy volt,hogy nézek ki,jó-e a hajam, márkás-e a ruhám,van-e autóm,munkahelyem.Ugyanúgy szeretett kinyúlt pólóban is,mint a legszebb ünneplőmben. Hét éves korában nyugdíjazta saját magát,onnantól kezdve kicsit lazábban vett mindent, megszaporodtak a csínytevések: máig előttem van, ahogy napozás közben direkt belefúrja a nagy orrát a szépen feltűzött hajamba, vagy amikor megállt mellettem,rám nézett,és nagy komolyan beleejtette a tiszta nyál labdát az ölembe. ..
Nyaranta olvasás közben sokszor őt figyeltem a könyv helyett, és irigyeltem, hogy milyen őszinte csodálkozással, örömmel bámulja meg a pillangókat, a madarakat, hogy mennyire örül a napsütésnek, a fenyőfa árnyékának,az életnek. Annyira természetes volt,hogy ott él velünk,hogy föl sem tűnt az,hogy megöregedett. 2008-ban egy nyári délutánon összecsuklott az udvarban,apám vitte el a házáig az árnyékba.Ekkor derült ki róla,hogy diszpláziás, ami sajnos a német juhászok között elég gyakori.Bár voltak nehezebb időszakok, gyógyszeres kezeléssel,kíméléssel szépen együtt tudott élni a betegségével.A szaladgálós játékokat elhagytuk (de a labdagurítás megmaradt), kicsit lassabb lett az élet, többet pihent... Mikor délben haza jöttem ebédelni, sokszor nem ő várt engem,hanem én ébresztettem fel őt az álmából, amit boldog farokcsóválással nyugtázott.
2010. szeptemberének elején drasztikusan leesett a hőmérséklet, és sajnos ez az ő állapotára sem volt pozitív hatással. Láthatóan rosszul érezte magát, és amikor nem akart enni,már sejtettük,hogy nagy a baj. Öt napon át reménykedtünk a gyógyulásban, de az orvos nem sok jóval biztatott minket, eltelt a szervezete gyógyszerrel, és már nem hat. Az utolsó előtti napja volt a legszebb, akkor kicsit jobban érezte magát,napozott,eszegetett...De sajnos hétfő este már nem tudott lábra állni,és bár a szeme nyitva volt,azt hiszem,már nem igazán volt magánál. A Sors furcsa fintora,hogy az első nálunk töltött napján az én ölemben pihent, vele nőttem fel,és élete utolsó perceit is az én kezemben töltötte, míg az állatorvos tette a dolgát. Mi aznap este nem kutyát, hanem barátot, családtagot veszítettünk el. Nem telik el úgy nap,hogy ne gondolnék rá...Olyan nagyon hiányzik még ma is...
Ha van kutyamennyország, hát ő biztosan oda került.
/Nagyon köszönöm mindenkinek, aki négylábú barátomért, "csacsi öreg medvémért" gyertyát gyújt!/
|
 |