Keresztapu
(Kónya László)
Született:
1928. 6. 11.,
Meghalt: 2010. 11. 1.
A mérhetetlen nagy fájdalomból, gyászomból felocsúdva szeretném veletek kedves ismerőseimmel, jó barátokkal, rokonokkal megosztani, hogy ki is volt Ő nekünk, a családnak.
Maga volt a derű, az optimizmus, a jövőbe vetett hit, a végtelen szerénység és szeretet. A család apraja-nagyja imádta finom humoráért és végtelen szeretetéért. Lelki atyánk és legjobb barátunk volt Ő egy személyben. Rajongásig szerette a fiatalokat és a kisgyermekeket; Őt magát kortalannak éreztük. Reggelente a nyitott ajtón szeretett beosonni; a gyerekszobához érve a kislányok ugrándoztak a nyakába, akiknek csokoládé, gyümölcs, desszert mindig került elő a mély zsebből. A család minden egyes tagjának örömét, bánatát számon tartotta, odafigyelt ránk, ellátott jó tanácsokkal. Jobban tudta, hogy a gyerekeknek melyik tantárgyból milyen érdemjegyeik vannak, mint én, az édesanyjuk. Bíztatta, segítette őket a tanulásban, és magának értetődőnek tekintette, hogy a kislányok a Premontreiben tanuljanak tovább, hisz csak egy egyházi iskolában kaphatják meg az igazi útravalót.
Mindig mosolygott, de úgy igazán kacagni sosem hallottuk. Mikor mi már dőltünk a röhögéstől, ő csak mosolygott. Bármikor hívhattuk hajnaltól estig, mindig a rendelkezésünkre állt. Hónapokat nyaraltunk nála, imádott Zalájában, ahol felejthetetlen élményeket szereztünk. Imádott a főzésben segíteni, neki rossz étel nem létezett; a lesült, és (másoknál) eldobásra ítélendő ételeket a legnagyobb étvággyal fogyasztotta el, a maradékot még a fazékból is kikanalazta, leszopogatta a csontokat; és így mindennel együtt számára az ebéd mindig mennyei volt, és kezet csókolt a szakácsnőnek, úgy mint általában a hölgyeknek. Kedvenc ételei a szaftos húsok, rizs kilószámra; az édességek: a csokoládé, és a lúdláb torta, a madártej, aztán jöhetett a kávé vagy 10 cukorral legalább.
Fütyült a cukorbetegségére, soha nem érdekelte, és amikor már beteg volt és fájdalmai voltak, akkor sem panaszkodott; mikor aggódtunk érte, Ő vigasztalt minket:
Nem kell mindjárt Kedveseim köcsögből kétségbe esni!
Nagyon szerette a vendégeket, nyaranta 20-30 fős vendégsereg kapott szállást az otthonában, akiknek általában ketten főztünk egy barátnőmmel. Minden segítségért végtelenül hálás volt, a maradék minden szemét szétosztotta a családtagok között.
A gyerekeket a nyakában és az ölében hurcolta, ha kellett vásárolni vitte őket, minden kívánságuk számára szinte parancs volt. Kedves mondása volt:
Amíg élek, az én ajtóm és pénztárcám mindig nyitva áll előttetek.Ez így is volt.
A mi barátunk az Ő barátja is lett azon nyomban; bárkit bemutathattam neki a rokonságból vagy a baráti körből, mindenkit szívesen elkalauzolt bárhová:
Te csak azt mondd Kedvesem, hogy mikor és hol legyek, a többi az én dolgom.
Órát lehetett volna igazítani Hozzá; soha nem késett, mert az a legnagyobb sértés lett volna. Egy ebédmeghívásra már reggel fél nyolckor megérkezett, és mosolyogva ölelt át minket, hogy ő csak már megint időben jött, mi még csak lustizzunk nyugodtan.
Mindenki gondját-baját komolyan vette, a kisiskolás gyermek problémáit is a felnőttekéhez hasonlatosan kezelte.
Nem volt a nagy szavak embere, ám szavainak igazi értéke volt. Visszatérő szófordulata az öregségről, miszerint:
- Gyermekem, az az öreg ember, aki liheg és nyög.
- De hát hogy érted ezt Keresztapu?
- Egy csecsemő is öreg, ha halálos beteg, és egy 80 éves is fiatal, ha egészséges.
Milyen igaza volt! Még el sem ment tőlünk, máris hiányoltuk:
- Mikor jössz?
- Még el sem mentem. Egyébként is, akkor hogy tudnék visszajönni, ha nem megyek el?
Szavai még mindig a fülembe csengnek:
Kedveseim! Első az Isten! Ne küldd a gyermekedet a templomba, hanem fogd meg a kezét, és menj el vele együtt!
Ha valamelyikünket a családból igazságtalanság ért, így vigasztalt:
Az igazság akkor is igazság ha ezren tagadják.
Példaértékű hitével tanított és szeretett minket 40 éven keresztül; mindegyikünket egyformán magához ölelt ha találkoztunk, és így is búcsúzott.
Nagyon örült a boldogságomnak; hogy rátaláltam a Páromra. Imádta a férjemet, őt is mindig magához ölelte, és szinte hallom, ahogy szólongatta: Péterke, Péterke... Tudta, hogy nyugodtan mehet el, mert már van rajta kívül is valaki, aki vigyáz ránk.
Most már örökre a sír öleli magába Őt, kinek sajátos orgánuma még itt cseng a fülünkben; mosolyát, két szeme csillogását látjuk magunk előtt.
Imádott, drága Keresztapunkat feledni soha nem fogjuk, csak a hitünk ad reményt mérhetetlen gyászunkban, miközben Ő az Úr Jézus keblén bizton most is mosolyog mély gyászunkon, és imádkozik értünk.
|
 |