Jonh Johny(Jancsi) (Ollé János)

Született: 1975. 8. 29., Komárno,
Meghalt: 2012. 3. 28., Komárom

Eltávozott szerelem

Felnéztem az égre, próbáltam gyönyörködni a csillagokban. Záporoztak a könnyeim, mintha egy lencsén néznék keresztül. A fájdalom és a bánat engedett utat a könnyeknek. A teljes kétségbe esés határát súroltam. Csak álltam és néztem a sötét mindenségbe. Féltem letekinteni. Rettegtem a mélységtől, amiből a talpam alatt nyugvó szikla emelkedett ki. Mégis, ott álltam, talán készen arra, hogy itt hagyjam ezt a világot. Jobb volna minden rosszat örökre itt hagyni.

Egy belső hang azt súgta:
- Jani! Ne tedd ezt! Erősebb vagy, mint gondolnád.
Való igaz. Régen tényleg erős voltam. Harcos jellem. A régi, igazi Anna az volt, de én már nem tudom, ki vagyok. Már nem tudom. Pedig annyira jó volt minden. Nem értem, mit tehettem, amiért ilyen csapásokat mért rám az élet és sohasem fogom megérteni. Soha. Egy napos, májusi napon találkoztam vele újra. Gyönyörű idő volt, sétához való, szép idő. Gondoltam nekivágok a városnak, lesétálok a Duna partjára és nézem a vizet, ami mindig megnyugtat. Amint leértem, lehorgonyoztam az első padnál. Figyeltem szép folyónk, városba nyúló ágát és elmélkedtem az élet dolgain. A gondolataimba merülve, észre sem vettem, mennyire eltelt az idő. Kezdett sötétedni. Amikor indulni készültem, egy ismerős hang csapta meg a fülemet.
- Jani?
Hirtelen megtorpantam. A szívem majd kiugrott a helyéről. Ő volna az? Az én örök szerelmem? Alig hittem el. Olyan régóta vágytam arra, hogy újra lássam. Arról álmodoztam, hogy a karjaiba vetem magam és elkárhozok szoros ölelésében. Bár évek teltek el az óta, hogy láttam, mégis, emlékszem arra, mit ígért és gondoltam emlékeztetem rá. Egy igazán komolytalan és nevetséges kijelentés volt, de egy próbát megért.
- Emlékszel még mivel vidítottál fel engem, egyik alkalommal?
Megjelent az arcán az a tipikus, huncut mosolya.
- Mivel kapcsolatban?
- Megkértél, hogy emlékeztesselek rá, meghozod a kedvem, ha egyszer mind a ketten szabadok leszünk.
- Tudom, de nem kell emlékeztetned. Mondtam, hogy nem felejtem el.
- Valóban? Akkor mégis emlékszel.
- Rád ne emlékeznék?
Oda hajolt hozzám és lágyan megcsókolt. Fellángolt bennem ismét a tűz. Nem hittem, hogy valaha érzek még ilyesmit. Mégis megtörtént.
Heteken át ment ez így. Boldogok voltunk, iszonyatosan boldogok. Nem kellett két hét és oda adtam magam neki. Nagyon szerelmes voltam, bár nem tudtam, ő hogy áll velem. Annyira hirtelen jött, akkor is, ha már régóta ismertük egymást. Éppen ezért, olyan volt a kapcsolatunk, mintha már évek óta tartana. Nem kellett sok idő, kevesebb, mint egy hét és kimondta a várva várt szót. Nagy szerelem volt ez, nem kétséges. Amikor kimondta a varázsszót, menthetetlenül elmélyült az iránta érzett szerelmem. Ő is oda volt értem. Romantikus volt és hihetetlenül jó szerető. Persze, ezt mindig is fitogtatta, de az ember szóból nem ért. Én csak úgy érthettem meg, hogy meg is mutatta. Most persze ezen egy jót kacagok...
Fél év telt el az óta, hogy összejöttünk. Szép nap volt, bár kicsit hűvös, lévén, hogy novemberben jártunk. Estére csinosan kiöltözve vártam, az apró, de annál inkább saját, lakásunkban. Éreztem, hogy tervez valamit erre a napra. Hiszen olyan romantikus mindig. Amikor megérkezett, nagyon édes volt. Mosolygott, bár felfedeztem az arcán a fájdalom apró jeleit. Valami baj lehetett, mégis, amikor lepakolt és odajött hozzám, olyan szenvedéllyel csókolt meg, hogy azt is elfelejtettem, ki vagyok. Lassan csókolt tovább, egyre lágyabban és finomabban. Minden érintéséből a szerelmét éreztem. Abban, ahogy a számat csókolta, abban, ahogy a nyakamat érték ajkai, abban, ahogy a testem többi részét próbálta mindig, újra és újra felfedezni. Egyenként hámozta ki az évfordulós ajándékát, majd hagyta, hogy én is megszabadítsam a testét fedő, felesleges holmiktól. Az ágyra fektetett és finoman mellém bújt. Lágyan megsimogatta az arcomat, majd ismét megcsókolt. Minden egyes porcikámat apránként lehelte be csókjaival.
- Szeretlek édesem.
- Én is szeretlek.
Nem is kellett más, mérhetetlen nagy odaadással és szerelemmel beengedtem a kéj barlangjába. Eggyé váltunk. Teljes összhangban mozogtunk, egy ritmusban. Tüzes forróság öntött el minket, már majdnem égető forróság. Sokáig élveztük egymás szenvedélyes és szerelmes érintését, míg csókok és halk nyöszörgések közepette értük el együtt a csúcsot. Mesébe illő szerelem volt ez. Szinte már túl tökéletes is. Ahogy feküdtünk egymás karjában elernyedve, felülmúlhatatlanul boldog voltam és éreztem, hogy ő is. Kivéve, hogy megint felfedeztem az arcán azt az előbbi bizonytalanságot. Azt a furcsa arckifejezést. Valami történt és meg kellett tudnom.
- Édesem, mi a baj?
Kicsit feljebb jött, fölém hajolt megcsókolt, majd az ágy egyik részén lévő nadrág zsebébe nyúlt. Egy dobozt vett elő.
- Anna, tudom, hogy minden olyan gyorsan történt. Az is, ahogyan összejöttünk, sok év után, az is, hogy olyan gyorsan összeköltöztünk és úgy igazából minden. Főleg, amire most készülök. Egyetlen szerelmem. Hozzám jönnél?
Egy röpke pillanatra teljes csend volt. Ez volt az a dolog, amire biztosan nem számítottam, és amire úgy éreztem, hogy nem vagyok felkészülve.
Mégis, amikor kimondta, annyira akartam, mint még semmi mást ezen a világon. Persze igent mondtam. Eljegyeztük egymást. Ez az egész olyan volt, mint egy megvalósult álom. Annyira tökéletes volt, hogy az már félelmetes. Az eljegyzés, mint kiderült, nem csupán egy eljegyzés volt. A következő héten, már szerveztük az esküvőt. Amilyen gyorsan, csak lehetett, mindent elintéztünk. Peti egy kissé feszült volt, ebben az időszakban, amikor egyik este nem bírta tovább és elmondta mi bántja. Ekkor tudtam meg mindent. Azt az apró hibát, a szerelmünkben, amit akaratlanul is kerestem. Ami a legfájóbb, hogy életemben először láttam elérzékenyülni ennyire. Életemben először oltalmazhattam egy férfit ennyire, pedig nekem is épp úgy fájt, hogy nem lesz már sokáig velem. Most is belefájdul a szívem, ha arra gondolok, ahogy elmesélte...
- Sajnálom. Annyira sajnálom, hogy eddig nem mertem elmondani, de nem akartam, hogy sajnálatból töltsd velem az idődet.
- Nem értelek.
- Egy éve derült ki, hogy haldoklom. Amikor megtudtam, teljesen összetörtem. Magamba fordultam, pedig tudod, mennyire társasági ember vagyok. A barátnőm és a családom próbált a lehető legtöbbet foglalkozni velem. Próbálták lekötni a figyelmem, de minden hasztalan volt. Dühöngtem, mert az eddigi életemet teljesen feleslegesnek éreztem. Már senki sem tudott jó kedvre deríteni. Már senki sem tudott visszahozni az életbe. Az egyetlen ember, akiben úgy éreztem vigaszt találhatok, pedig már régen eltűnt az életemből. Amikor rájöttem, hogy mit is akarok, ott hagytam az addigi kapcsolatomat és utánad kutattam. .Szerencsémre nem volt nehéz me