Édes pici fiam Efraim emlékére, és minden kicsi angyalkának akik túl korán távoztak közülünk...
A holdban él, a vízben él, halak, füvek között.
s csillagszemmel nézdegél a fellegek mögött.
Lágy hangját hosszan hallani, s az erdõ megremeg,
Sas szárnyai, nád karjai befonják az eget.
Selyemhaját köd lengeti, és hogyha elmereng,
a szél fütyülve zengeti a lombos végtelent.
Csak csillag õ, csak látomás csak fény a tengeren,
sugárarcát nem látja más, de fellobog nekem.
És minden este rám ragyog, kék jácint mosolya.
Egyetlen tükre én vagyok, nagy ég, milyen csoda
Hogy holdban élt, hogy vízben élt gyöngy és göröngy között,
mégis eljött a kedvemért szívembe költözött.
És rajzolgatni álmaim, most mindig ott lakik
Kibontja éjem tájain szelíd virágait.
Ne állj zokogva síromnál,
nem vagyok ott.
Nem alszom.
De ott vagyok az ezer szélben, mi fú.
Én vagyok a gyémántcsillogás a havon.
Én vagyok a napfény az érett gabonán.
Én vagyok a szelíd oszi eso.
Amikor felébreszt a reggeli zsivaj,
ott vagyok minden hangban veled,
a csendesen köröző madár szavában,
de én vagyok a csillag is, mely rád süt az éjszakában.
Ne állj hát zokogva síromnál,
nem vagyok ott.
Nem haltam meg.
Nem volt és nincsen bűnöm, nem volt naplóm és nincsen vitrinem,
nem volt vágyam, de nem is bánom, csak kerestem volna szüntelen.
Nem volt nagy mit építettem, de katedrális volt csak nekem,
nem volt mindig túl jó velem, de milyen lesz majd nélkülem?
Mert elmegyek, ne sírjatok, csak álmodni vágyom hosszú álmot, mélyen, csendesen.
Most elmegyek, de itt hagyom a jövőt nektek, s a legendákat, csak egy kicsit fáj nekem.
Nem volt szép mit összeraktam, félkész marad a nagy kirakós játék,
nem volt mindig igaz hitem, de enyém marad, és nekem mindig érték.
Nem volt nagy, mit építettem, de katedrális volt, azt hiszem,
nem volt mindig túl jó velem, de milyen lesz majd nélkülem?
Mert elmegyek, ne sírjatok, csak álmodni vágyom hosszú álmot, mélyen, csendesen.
Most elmegyek, de itt hagyom a jövőt nektek, s a legendákat, csak egy kicsit fáj nekem.
Meg kell győznöm magamat, hogy nem a szenvedés az élet sója.
A boldogság az élet sója, és létezik boldogság: az életre való harcban létezik.
Végül meg kell fejtenem azt a rejtélyt, amit szeretetnek hívnak.
Nem az, amit az ágyban ismerünk meg, egymást érintve. Azt, amit veled kezdtem megismerni.
Hiányzol, gyermekem, úgy hiányzol, ahogy a karom, a szemem, a hangom hiányozna:
és mégis kevésbé hiányzol, mint tegnap, mint ma reggel.
Különös. Azt lehetne mondani, óráról órára gyengül a gyötrelem, míg végül majd mákszemnyire zsugorodik.
Az ember csak akkor döbben rá a kínok súlyára, amikor már megszabadult tõlük, és olyankor így kiált fel:
hogyan tudtam én elviselni ezt a poklot?! Valóban így lehet, rendkívüli dolog az élet.
Õrületes gyorsasággal hegeszti be a sebeket. Elhalványodnak, és végül eltűnnek.
Most rögtön le is tépem a képedet a falról, nem hagyom, hogy továbbra is nézz rám.
És eldugom a ruháidat. Eljött a pillanat, gyermekem, az elválásunk pillanata. Isten veled.
Új hozzászólást csak regisztrált felhasználók fűzhetnek hozzá. Amennyiben már regisztrált,
jelentkezzen be, ám ha még nem
regisztráljon most teljesen ingyen.