Öcsi
(Kőmüves Béla)
Született:
1970. 10. 30., Debrecen,
Meghalt: 2016. 5. 21., Felsőpáhok-Zalaköszvényes
Tragikus körülmények között életét vesztette egy motorbalesetben.
Emléked őrizzük és soha nem feledünk.
Ani és kislányod Réka
Amikor útra keltem még nem tudtam,
hogy ez volt az utolsó utam.
Nem térek vissza hozzátok többé soha,
nem tudtam,hogy a sors ily mostoha.
Midőn a roncsolt anyagon
Diadalmas lelked megállt;
S megnézve bátran a halált,
Hittel, reménnyel gazdagon
Indult nem földi útakon,
Egy volt közös, szent vigaszunk
A LÉLEK ÉL: találkozunk!
Nem tudom kiverni fejemből azt a napot, amikor elmentél.., amikor közölték, hogy meghaltál. Én lefagytam, gondolkozni sem tudtam..és egy ideig szinte sírni sem.
Úgy éltem meg, mintha kiszálltam volna magamból és kívülről láttam volna a történetet, és nem értettem az egészet. A fejemben cikáztak a gondolatok, de hát ez biztos nem igaz, ez nem lehet igaz.
Próbálom megérteni és elfogadni, ( amit persze szerintem soha nem lehet ) mégsem megy. Most még nem. Miért van az, hogy vétlenül ilyen fiatalon menned kellett? Melyik az a hatalmas erő, aki képes volt magával húzni akkor? Meg tudtam volna akadályozni? Mit tehettem volna?
A halál jelentéktelen dolog... valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába.
Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk egymásnak egymás életében, ez mit sem változott.
Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél. Ne változtass a hangszíneden. Nevess ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken. Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel a nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba kerülök.
Az élet nem kapott semmiféle új jelentést. Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt, hogy nem kell rám gondolni.
Várok rád, itt vagyok a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj.
Minden nap felidézem az utolsó találkozásunkat, az utolsó üzenetet, az utolsó napokat, mindent ami történt. Magam elé képzelem az arcát, a nevetését, ahogyan mesélni tudott mi történt vele aznap. Aztán hirtelen elhomályosul a látásom, szorítást érzek a mellkasomban és újra és újra átélem azt a borzasztó pillanatot, mikor a halálhírét kaptam. Abból a sokkból a mai napig sem tértem magamhoz.
Megélni és átélni annak a szörnyű napnak minden pillanatát, bénító és sokkos volt. Az ember olyankor úgy érzi, hogy kicsúszik a talaj a lába alól, csak dülöngél, mert egy része felfogja a veszteséget, másik része pedig nem akarja befogadni. Kétségbeesve próbálja visszaforgatni az időt, de rájön, hogy ebben az esetben nincsenek sem csodák, sem angyali cselekedetek. Ő elment! A halálával beköszönő nyomasztó fájdalom pedig örökre lenyomatot hagyott a szívemben. Oly friss még a seb, és oly őrjítő ez a pokol. Az az a nap, amire soha nem akarna gondolni normális ember, de az a nap bizony elhozta a jövő keserűségét, és a sírig tartó hiányt is.
https://youtu.be/zrQJVEFd5RQ (Ákos:Felemel)
|
 |