Papi
(Nagyházi Miklós)
Született:
1928,
Meghalt: 2003
Olyan volt, mint a levegő. Természetes, hogy van. De ha nincs, nagyon hiányzik. Örökké.
Esett a hó. Még csak délután volt, de már sötétedett. Kézen fogott, és elindult velem a zongoraórára. Nagy pelyhekben esett a hó.
2012.05.21.
Jó volt gyereknek lenni. Jó, hogy volt édesapám.
Emlékszem, ahogy kézbe vette első megjelent írásomat. Unalmas, hosszú, bonyolult szakmai szöveg. Nem érdekes senkinek, csak nekem. És olvasta, olvasta hősiesen. És akkor annyira boldog és büszke voltam.
Szeretném a kezébe adni ezt a "nagyot" is. Szeretném látni az arcát, szeretném látni, hogy büszke rám.
2012.05.21
Az erkélyemen kipusztult az utolsó megmentett hibiszkusz. Nagyon elkeseredtem - nem maradt már semmi a kertből, amit annyira szeretett.
Aztán a "nagy kértben" ma, ahová azért mentünk, hogy eltemessük a kicsi lányunk első háziállatát, megláttam a sok-sok növényt, amiket 10-15 éve vittünk oda. A tuják hatalmasak, a diófákon rengeteg apró dió, a tulipánfa többszöröse annak, amit utoljára láttam. Még egy régi rózsabokor is új életre kelt.
Akkor tehát nem múlt el nyomtalanul. A mai napon ez volt a legjobb hír, és a legszebb dolog, ami történt.
Nem múlik el nap, hogy ne gondolnék Rá. Ezen a napon még inkább. Hiányzik a hangja, a nevetése, a huncut mosolya, ahogyan készült a tréfára, amit ő már tudott, és előre örült, hogy megnevettet minket. Nagyon hiányoznak az ezerszer elmondott viccek, amiket senki más nem tud úgy elmondani. Hiányzik, hogy együtt legyünk. Csend van.
Második unokája is diplomás lett. Büszke vagyok Édesapámra, aki felnőttként szerzett diplomát, és hálás a Szüleimnek, hogy taníttattak bennünket, pedig akkor sem volt könnyű.
Sokat kaptunk - önbecsülést, tartást, elvárást magunkkal szemben, az olvasás, a tanulás szeretetét, és példát is - és annak az örömét, hogy a családunk büszke ránk.
Én most büszke vagyok. A nagypapák helyett, akik nem láthatják diplomával a kezében a fiú unokát. És mások helyett, akiknek mind-mind el szeretném mondani.
Helyettük mondom az élőnek, és remélem, még sokáig mondhatom.
Ma már nem tudom, ugyanazt írni, amit tegnap. De ma is írnék valamit. Azon az utolsó szülinapon nem volt nálam fényképezőgép. Nagyon bántott, de azt gondoltam, majd jövőre. És egy hónappal később véget ért a jövőre.
Ezt a leckét örökre megtanultam. Ma kell szeretni. És ma kell mondani is. Mert a holnap sohasem biztos. Ma már csak kapaszkodom a hitbe, hogy lát valahol, hogy valahol büszke lehet rám. Mert amíg élt, ezt nem tudtam bizonyítani. De ma van egy doktor lánya is, kitüntetéssel. És szeretném érezni, hogy büszke rám. Ahogyan az élők is.
12 éve már
Várlak a hajnali pirkadáskor,
A déli napsütésben,
az est csendjében
és az éjszaka sötétjében......
Nem fogod kezem,
nem ölel karod.
Nem mondod, ne félj, nem leszel egyedül,
én mindig itt leszek Veled....
Rád gondolok: érzem a hajnal pirkadáskor,
a déli napsütésben,
az esti csendben,
az éjszaka sötétjében,
ölel a karod,
érzem, nem vagyok egyedül,
mert itt vagy velem..
igen, érzem, hogy fogod a kezem,
átölel karod......
Elcsitul a lelkem, Rád emlékezem....
Régen jártam itt. De nem azért, mert nem gondoltam Édesapámra. Éppen ma is:reggelizni készültünk, tanakodtam, mit egyek. Amire a kicsi lányom azt válaszolta: egyél meg engem!
Ez volt az, amit az Édesapám mindig mondott. Pedig a kislányom nem is emlékszik Édesapámra.
Talán mégis itt van valahol? Őrizzük magunkban, a szavainkban, a szokásainkaban?
Hiányzik, ennyi év után is. Szeretém újra hallani, ahogy viccelődik, megnevettet mindenkit. Senki más nem tudja úgy csinálni, ahogy Ő.
Hiányzik, mint a levegő. (Detti)
Azt hiszem, vannak emberek, akinek az elvesztését nem lehet feldolgozni Az én Édesapám ilyen emeber
Néha, a boltban, idős embereket látok, és mindig összeszorul a szívem, mintha Őt látnám. A legrosszabb az, hogy amióta Ő nincs már végérvényesen felnőtt vagyok.
Emlékezem régi karácsonyokra, és régi karácsonyvárásra. Valahogy annyival szebb, tisztább, fehérebb volt! Jó lenne ismét otton lenni,szánkózzni a dombról, korcsolyázni a tavon de azt hiszem, ez már soha nem jön vissza.
/Detti/
Kezdetben azt gondoltam, hogy a halálod
veszteség volt és pusztulás,
fájdalom és bánat, melyet aligha lehet elviselni.
Csak most kezdek rádöbbenni,
hogy az életed ajándék volt,
s egyre erősödő szeretet maradt utána.
Marjorie Pizer
|
 |