Robika
(Drága Kismadaram)
Született:
2001. március (június 19-én került hozzám),
Meghalt: 2008. 5. 8.
Aprócska, kék-fehér, bársonytollú kis csoda volt Ő... Mellette nőttem fel, része volt minden percemnek, el sem tudtam képzelni nélküle az életet. Bármi történt, Ő mindig meg tudott vigasztalni, tudta, hogy kell mosolyt csalni az arcomra. Ő tanított meg igazán szeretni. Nagyon-nagyon hiányzik, az űr, ami utána maradt, sosem fog eltűnni. Néha még most is érzem a tolla puhaságát az arcomon, hallom a drága kis hangját, a szavakat, amiket mondott... emlékszem, mennyire várt haza mindig, és milyen boldog volt, amikor meghallotta, hogy közeledünk! És emlékszem arra is, én mennyire vártam minden egyes nap, hogy siethessek haza, Hozzá! Nem volt nála jobb barátom és társam ezen a világon, és ez a hihetetlen kötelék egyre csak erősödött. Megígértem neki, hogy mindig vele leszek, még a legeslegutolsó percében is. És nem győzöm megköszönni Istennek, hogy mindezt lehetővé tette nekem. Vele voltunk, mindvégig, és simogattuk, beszéltünk hozzá, puszilgattuk akkor is, amikor utolsót, és fájdalmasat dobbant a kicsi szíve. Nem sírtunk, hogy ne lássa, a gazdi szomorú, nem sírtunk, hogy ne féljen, hogy ne érezze azt, hogy most bizonyára el kell válnunk egymástól. Csak miután elment... akkor darabokra tört a szívem, hiszen soha nem volt még ilyen kedves állatkám. Mellette rájöttem arra, hogy az ember korántsem a legnagyszerűbb teremtmény... rájöttem, hogy sehol sincs a világon annyi őszinteség, szeretet, annyi kérdés és válasz, annyi boldogság, annyi némán tűrt szenvedés, mint egy kisállat szemében. Nekik a szemük beszél egyedül, és a szem a lélek tükre, semmi más. Én mindent megtettem volna azért, hogy Ő velem maradjon... de a betegség erősebb volt, elvesztettük ellene a küzdelmet. De Ő mindig velem marad, a szívem legmélyén ahonnan senki és semmi nem tépheti ki. És örökké szeretni fogom, arra nincsenek szavak, hogy mennyire.
Drága Kicsi Robika, várj rám, találkozunk majd a Szivárványhídon! Nagyon Szeretlek!
|
 |